Amióta az eszemet tudom, mindig sportoltam. Sőt! Ha visszatekintek, a mi családunkban az élsport, úgymond, ki nem mondott elvárás volt. Szerettem is csinálni. Szerettem a választott sportágamat, a közeget, a környezetet ahová tartoztam. Szorosabb volt a kapcsolatom a csapattársaimmal, mint az osztálytársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasók jelentékeny hányada pontosan tudja, hogy miről beszélek. És abban is biztos vagyok, hogy valamennyien – de legalábbis a többség - elérkeztünk ugyanahhoz a kényszerű keresztúthoz: tanulni akarok, és bejutni teszem azt az orvosi egyetemre, vagy sportolni? Mert egy szerencsés, nagyon kicsi százalékot kivéve a többségünk egy valaggal rendesen csak egy lovat tud megülni.
Mondanom sem kell, mennyire hiányzott a vízilabda, a régi csapatom, és velemszületett férfiúi hiúságomból adódóan a régi formám és erőnlétem. Lelkesen kaptam hát fel a fejem Tomi barátommal, akivel tíz évig dobáltam a labdát ugyanabban a klubban, amikor elsősként az első „nagyhátén” megemlítették a Medikus Kupát. Itt lehet sportolni? Van vízilabda? Nincsen vízilabda. És ha lenne? De nincsen. De mi csinálunk. Tessék visszanézni az elmúlt nyolcvan év olimpiáinak történelmét. A vízilabda mindig is értelmiségi sportnak számított. Jó lesz ez, biztos találunk hozzá lelkes közönséget!
Innen rajtoltunk el. Aztán két évig körülbelül így is maradtunk. Végül, amikor harmadéves koromban Szegeden került megrendezésre a 40. Medikus Kupa, elhatároztuk, hogy most márpedig megszületik a vízilabda. Az volt az elvünk, hogy országunk legsikeresebb sportágáról beszélünk, igenis helye van egy olyan rendezvényen, mint a Medikus Kupa. Ilyen és olyan, itt nem részletezendő nehézségek, veszekedés és harc árán, de sikerült elérnünk, hogy a rendezvényt péntek este egy SZOTE-SOTE gálameccsel nyissuk meg. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a Semmelweis Egyetem vízilabdacsapatának és sportvezetésének, akiknek lelkesedése, anyagi támogatása és a sportághoz való - azóta is rendületlen - elkötelezettsége nélkül egészen biztosan nem tartanánk ott, ahol ma. Szoros együttműködéssel megszerveztük az első mérkőzést, ahol „csupán” 400 körüli néző tudott részt venni, a többieket ugyanis biztonsági okokból már nem engedték be.
A mérkőzés népszerűségén felbuzdulva a következő évben Pécsett már mind a négy egyetem indított csapatot, ahol nem kis küzdelem árán, de sikerült Szegednek elnyerni az első helyezést. Pályám „csúcsának” tekintvén, ekkor akartam harmadjára abba hagyni a vízilabdát. De hát, hogy egy csapattársamat idézzem „Ettől a közegtől nem lehet elszakadni.” Kosárlabdázó, labdarúgó, röplabdázó és kézilabdázó sporttársaim, ha olvassák e sorokat, meggyőződésem, hogy mélyen egyetértenek.
Így hát folytatni kellett. Bár ekkor még nem voltunk részese a Medikus Kupának, csak, mint párhuzamos rendezvény futottunk. A pécsi sikerek után azt az ígéretet kaptuk, hogy ha a következő évben is gond nélkül lezajlik a rendezvény, hivatalosan is a Medikus Kupa részévé válik a vízilabda. Mivel a következő a Kupa rendezésében Pécs után Budapest volt a soros, nem volt kétségünk afelől, hogy a SOTE mindent megtesz azért, hogy a vízilabda flottul menjen, ezért elkezdhettünk a csapatépítésre koncentrálni: pótolni kellene a kiöregedett játékosokat, meg kellene szervezni a rendszeres edzéseket, és jó lenne, ha lenne valami „egyenruhánk”, mert pillanatnyilag mindenki csak a féltve őrzött régi egyesületi köpenyében tud fellépni, ami miatt úgy néztünk ki, mint a szivárvány válogatott.
Öt hosszú év alatt, lépésről lépésre, a komplett semmiről végre eljutottunk arra a szintre, hogy van felszerelésünk, van rendszeres edzésünk, nem délután fél egykor, két pályán, hosszában, hanem esténként, teljes medencével, nem hárman járunk edzésre, hanem tizenöten, és a kezdetekhez hasonlóan újra van egy értékelhető csapatunk. De ami még ennél is fontosabb, valóra vált egy régóta dédelgetett álmom: a Medikus Kupa története során először hivatalosan és teljes értékkel veszünk részt a Kupán, nem párhuzamos rendezvényként, mintegy másodrangú sportolókká degradálva. Sajnos ehhez is öt év kellett, de ennek miértjei és részletei merüljenek feledésbe. A lényeg az, hogy a vízilabda jövője biztosítva van.
Nem szabad figyelmen kívül hagynom a tényt, hogy bár szép dolog volt ezt így összehozni, nélkületek, kedves szurkolók, semmi értelme nem lenne. Elsősorban az tartotta bennünk életben a lelkesedést, hogy százával jöttetek ki a mérkőzésekre. Egyetemenként. Akkor is, amikor mélyrepülésben voltunk. De hát, így működik a sport. Egyszer fent, máskor lent. Innen szeretném üzenni mindenkinek, aki támogatott, vagy ezután támogatni szándékozik minket, hogy elszántan készülünk, és bármire hajlandóak vagyunk, hogy ne okozzunk csalódást! Titáni összecsapásokra lehet számítani, a béközép gárdájának pedig külön szeretném üzenni, hogy „vérben fogunk kajakozni”!
Utolsó gondolatként, summázva az elmúlt öt év ránk vonatkozó eseményeit, és mintegy magyarázatként, hogy miért küzdöttünk ilyen szívósan a medikus vízilabda létjogosultságáért nem csak Szegeden, de mind a négy egyetemen, Dr. Kárpáti György „Medencék, gólok, pofonok” című opusából szeretnék egy passzust ideilleszteni:
„… Este pedig álltunk Gyarmati Dezsővel az olimpiai falu felhőkarcolójának tetején, Montreal nyári csillagai alatt. Csend, és nagy-nagy üresség. Hát most már minden megvolt. Világbajnokság, Európa-bajnokság, olimpia…
- Szabad folytatni? – mondja csendesen Gyarmati.
Ez az a kérdés, amelyikre sosem kell válaszolni. Mert mindkettőnkben rögtön felötlik a másik kérdés is, amire viszont teljesen világos a válasz:
- Lehet abbahagyni?”
Öveges Nándor
